Édesanyám elevenítette fel azt a történetet, elbeszélést ma számunkra, amit még Szolga-Tőkés Sándor református lelkész (sajnos nem rég elhunyt) beszélt el nekünk, amikor nálunk ebédelt egyszer Bokoron.
Szóval a történet, ami igaz story:
Egy sok gyermekes családapát halálra ítéltek, kötél általi halállal.
Az volt az ítéletben, hogy amikor reggel 6 órakor megkondul a falu harangja, utána kell kirúgni alóla a sámlit és kivégezni. A felesége nagyon sírt, de nem számíthatott kegyelemre, otthon pedig a sok kisgyermek.
Eljött a reggel 6 óra, a kivégzőosztag várta a harang kondulásait.
A harangozó el is kezdte rángatni a harang köteleit, de az nem szólalt meg egyszer sem.
Egy idő után felnézve látta, hogy csepeg a vér a harangtól.
Mivel nem szólt a harang, jött a kivégző parancsnok is, és felmentek a toronyba.
Ahol az elítélt apa felesége a kezével fogta fel a harang súlyos nyelvét, hogy ne konduljon meg, a kezei szétroncsolódtak.
Az osztag annyira meghatódott ezen, hogy azt mondták az asszonynak, a férjed szabad, menjetek haza.
Ezek után, hogyan nézhetett a szerető asszony a férjére, és a férj hogyan nézhetett az asszony hegges, roncsolt kezére hátra lévő életükben?...
Milyen értékes volt az a két szerető kéz!
Aztán Sándor folytatta: mennyivel jobban észre kellene vennünk azt a kezet, amit szegekkel ütöttek át, és a világ bűneit vette magára: a Megváltó Krisztusét.
Ő az örökéletet szerezte meg, nem e földi gyarló életet.
Látjuk ezt az átszegzett kezet, értékeljük e, becsüljük e, elfogadjuk e ölelését?...
Elfogadom Jézusom, hiszem enyém vagy!!!
Szepes Péter
teológus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése