Hála Istennek, összességében csodálatos gyermekkorom volt.
Tele vagyok emlékekkel, amik még ma is erőt adnak és lendületet.
A gyermekkori emlékek meghatározóak, én hiszem, vallom: itt dől el minden, ezek kikarózzák életünk nyomvonalait.
Aztán ezt töltjük meg tartalommal, ÉLETTEL.
Már hetedikes koromban (13 évesen!) tudtam azt, hogy azért megyek gimnáziumba, hogy az érettségivel jelentkezhessek a Baptista Teológiai Akadémiára, és szerezzek olyan képesítést, amivel az embereken segíthetek.
Ám ebben bármily hihetetlen is, de sokat segített az az általános iskolai légkör még a szocializmusban, ami körbevett. Leginkább az alsótagozat éveire emlékezem jószívvel, de a többire is.
Alsótoldra jártam körzeti iskolába, összevont osztályba.
1. osztály a 3. osztállyal, 2. a 4.-el, 5-6, 7-8, így voltunk összevonva, volt önálló meg közvetlen óra, az önálló órát kékkel, a közvetlent pirossal kellett beírni az órarendbe. Amikor közvetlen volt, akkor velünk foglakozott a tanító/tanár, amikor önálló akkor a másik osztállyal, de egy terembe voltunk.
De maradjunk most tehát az alsótagozatnál, ahogy ígértem.
Most nem a tantárgyakat szeretném átmagyarázni, az túl hosszú lenne, inkább az érzésről a hangulatról írnék pár gondolatot.
Soha nem felejtem el a tanterem sarkában télen duruzsoló kályhát, amit nekünk kellett rakni, persze felügyelettel.
Egyszerű falusi környezet, meleg kis tanteremmel. Olyan családias volt minden.
A tanító mosolya és egyben szigora, aki valóban nevelt minket, sokszor a napköziben térdére ültetett és símogatva beszélt nekünk az életről, a tantárgyakról. Más világ volt ez, igazi szeretetteljes légkör.
Ha élményünk volt, vagy valami megragadott minket, akkor a tanító abba hagyta a tanterv alapján meghatározott dolgok magyarázását és hagyta hagy mondhassuk el, és a többi is hozzászólhatott.
Majd a végén megkérdezte, és mi a tanulság ebből? És úgy mentünk haza, hogy tele voltunk élménnyel, tapaszatalattal és nem csak a száraz tananyag ismeretével. Kedvünk volt hozzá, érdekelt és az élethez kötődött. Hatan voltunk egy osztályban nem 40-en és személyenként tudtak velünk foglalkozni, igazi kapcsolat volt köztünk és a tanítóink között.
Ma ez nem így van, aztán elő is fordul, hogy 8.-os diákok töredezetten olvasnak, és nem érdekli őket senki, semmi és van aki azt mondja (ez nem vicc!), hogy Kossuth az aranycsapat (a legendás magyar foci válogatott) tagja volt. Írni, fogalmazni is alig tudnak, tisztelet a kivételnek persze.
A másik, amire emlékezem, hogy drága magyar tanítóim (Feketéné, Bakallárné), nyilván a mi nyelvünkön és szintünkön, de elmesélték, hogy mi, ki vitte/vette rá őket, hogy pedagógus hivatást válasszák, beszéltek a szüleikről, a családjukról, egyszóval volt előttünk modell, példa, inspiráció, testközeli volt az egész, érthető, felfogható, még az osztályrossza is némán hallgatta ilyenkor a dolgokat.
Belénk ívódott az egész, láttuk a lényeget.
Így lettem én az aki.
Persze ehhez kellett, a szüleink példája is, akik ha megrótt a tanító, nem őt, hanem, minket vágtak pofon és bizony a tetteknek következménye volt, akik tisztelték a pedagógusokat és minket is erre neveltek.
És keményen dolgoztak, hogy mi tanulhassunk, nem délbe keltek és segélyért álltak sorba, vagy nem vették el más tulajdonát. Pedig akkor a szüleim nem kaptak utánam családipótlékot, így neveltek fel.
Amit a pedagógus mondott, azt a szüleink is megerősítették otthon és nem ellene beszéltek.
Így fordulhatott elő, hogy nem kocsmatöltelék, hanem vezető ember lettem.
Keményen megdolgozva ezért, hallgatva a jószóra.
Hálás vagyok az Istennek, hogy ilyen gyermekkorom lehetett, ilyen pedagógusokkal és szülőkkel.
Megtanultam a leckét, tovább adom a leckét!
Szepes Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése