- "Dicsérjétek az Urat. Boldog az az ember, aki féli az Urat, és az õ parancsolataiban igen gyönyörködik.
- Hõs lesz annak magva a földön; a hívek nemzedéke megáldatik.
- Gazdagság és bõség lesz annak házában, s igazsága mindvégig megmarad.
- Az igazakra világosság fénylik a sötétben; attól aki irgalmas, kegyelmes és igaz.
- Jó annak az embernek, aki könyörül és kölcsön ad; dolgait pedig igazán végezi.
- Mivelhogy soha sem ingadoz: örök emlékezetben lesz az igaz.
- Semmi rossz hírtõl nem fél; szíve erõs, az Úrban bizakodó.
- Rendületlen az õ szíve; nem fél, míglen ellenségeire lenéz.
- Osztogat, adakozik a szegényeknek; igazsága megmarad mindvégig; az õ szarva felemeltetik dicsõséggel.
- Látja ezt a gonosz és dühöng; fogait csikorgatja és eleped; a gonoszok kivánsága semmivé lesz."
112. Zsoltár
"Az igazakra világosság fénylik a sötétben..."
Drága anyai nagyapám (1929. szeptember 25-1991. október 16) igaz ember volt, egy hős.
Ez akkor is tény lenne, ha történetesen nem a nagyapámról volna szó.
Szlovák származású (Krátki, Hugyecz, Dudás) evangélikus családba született Bokoron, második gyermekként. 1930-as évek közepén szülei "kitérve" az evangélikus közösségből: baptistává lettek.
Már kisgyermekkorában kiderült, hogy a mosolygós kisfiú (mindig mosolygott, kedves, aranyos ember volt, rajongtam érte) okos, tehetséges, Isten dolgaira fogékony és céltudatos palánta.
Hihetetlenül nagy szíve volt már fiatalon is. Szülei szegény sorsú paraszt emberek voltak, apja egy favágás közben (rádőlt a fa) fiatalon lesántult és csak nehezen járt, nővérének pedig 8 gyermeke született.
Ezért mind a szülein, mind a nagy családdal rendelkező testvérén (9 évvel volt fiatalabb nővérénél) segítenie kellett. Mint fiatal legény "látástól-vakulásig" szántani, vetni, betakarítani, egyszóval földet művelnie kellett.
Ezért a 6 elemi után, szegény családja és az otthoni munkák miatt nem mehetett tovább polgári iskolába, pedig doktori címig is vihette volna.
De nem lázadt, nem mártírkodott, nem volt önző, tette dolgát a mosolygós fiatalember.
Majd élete fonalát átadta (mint kiderült egy életre!) Jézus kezébe és hite vallomására bemerítkezve a Bokori Baptista Gyülekezet aktív tagja lett.
Az Isten mellé is rendelt társat, és 19 éves korában elvette feleségül nagymamámat, akitől 2 gyermeke született, János és Aranka (édesanyám).
Aktív pályafutását a helyi és térségi Termelő Szövetkezetben töltötte, mint agronómus, de volt állattenyésztési főágazatvezető is.
Mezőgazdasági minisztertől dícséret, elismerő oklevelek tömkelege, megannyi ember szeretete, elismerése és gyűlölete (irigységből) övezte munkáját.
Nem kívánom most leírni a 62 évének minden mozzanatát, a lényeget ragadom ki.
Olyan ember volt, aki Istenét mindentől jobban szerette, lett is ebből baja bőven elég.
Szegedre az AVH-hoz sorozták be, mint kiskatonát, amikor énekelni kellett, hogy Sztálin nevével indulnak a harcba, ő nem énekelt. Amikor kiszólították a szakaszból, hogy miért nem énekel, annyit mondott, én nem Sztálin, hanem Jézus nevében vonulok csak fel, de nem a harcba. A tisztje azt mondta, magának elment az esze, ezért felakaszthatnák.
De ő nem tántorodott meg.
Mivel már 2 kis gyermeke meg volt, és felesége (nagyim) komolyan lebetegedett, akkor hosszú-hosszú közbenjárásra, felesége elintézte, hogy családi okok miatt, Rákosi külön engedélyével leszerelték 8 hónap után, addig nem is volt otthon, hiszen 3 év volt a katonaság és csak egy év után lehetett először hazamenni.
Aztán, mint komoly hívőemberről, gyülekezeti előljáróról jelentéseket írtak a kommunisták és nem egyszer behívatták a járási párt bizottságra, próbálva őt fegyelmezni, a pártba beléptetni.
Volt, hogy a levegőbe lőttek mellette a réten csak, hogy megrémítsék.
1956-ban a helyi Forradalmi Bizottság elnökeként elszedve a fegyvereket, megakadályozta, hogy a cserhátszentivániak és a bokoriak leöljék egymást.
Na innentől kezdve a kommunista pribékek utaztak rá.
A TSZ-ben Isten kegyelméből olyan elnök volt, aki bár elítélte nagyapám hívőségét, de látva becsületességét, lelkiismeretes munkavégzését, támogatta őt, így lett főágazatvezető, továbbképzésekre járhatott, és 46 évesen, 4-esre leérettségizett Kisterenyén.
Aztán a pártitkár megbízatása megszűnt kellett neki a hely, így nagyapát leváltották, egy hétig feküdt az ágyban, nem evett, nem ivott úgy lebetegedett lelkileg, testileg.
Egészen 62 éves koráig, nyugdíja után 2 évig is szinte haláláig a TSZ-ben dolgozott, ez volt a hivatása, a cserháti 6 falu földjein gazdálkodott és foglalkozott az állattenyésztéssel.Sok embernek munkát adott és nyugdíjhoz elegendő munkaviszonyokat.
Gyülekezeti előljáró volt, zenélt (hegedűlt, altos volt) az Imaházban, és évtizedeken át igehirdető volt, csodálatosan prédikált, szívbemarkolóan. Isten megáldotta szolgálatait.
Sajnos csak 16 évet tölthettem vele, ennyi idős voltam amikor prosztata rákban 62 évesen meghalt.
Hatalmas tragédiának éltem meg és máig nagyon-nagyon hiányzik, szegényebb nélküle az életem.
Rengetegen szerették, 600-an voltak Bokoron a temetésén, addig ennyien ott temetésen nem voltak.
Bokoron akkor majdnem 200-an laktak, 3-szor annyian voltak a temetésén, mint a falu lakossága.
Azért ez is jelzi, mekkora ember volt ő, ének és fúvószenekar is szolgált a temetésen.
Mindenkit szeretett, főleg a családját, de engem nagyon szeretett, én is őt, legalább úgy, mint az apámat.
Sokat voltunk együtt, főleg nyaranként, akkor az aratásokkor vele voltam a földeken és hordtam a vizet a munkásoknak. Együtt kirándultunk, faragott fapuskát és a nyakába vett és szeptemberben kimentünk az erdőbe szarvasbőgéskor, fapuskával szarvasra vadászni.
Együtt őriztünk kukoricát a vaddisznóktól, kukoricakunyhóban, a jó öreg Morzsi, majd Sajó kutyával, nagyon szerette az állatokat is. Amikor disznótöltünk, egyik kezével fogta a disznót, a másikkal a saját szivét, úgy sajnálta, amikor meg eladta Narancsot a tehenüket, kint aludt pár napig a fészerben, úgy bánkódott utána.
Csodálatos ember volt!
Ő nevelt a hívőségre, rengeteget beszélt a térdére ültetve Jézusról, a hitről, keresztyén történetekről, a Bibliáról. Életével pedig beszéd nélkül is példaképem volt.
Eszközként ő faragott a kis SAULBÓL Pált.
Mosolyogva, símogatva, igaz hittel.
Nagyon nehezen szoktam be elsős gimnazistaként a kollégiumba. Minden hétfőn (én nem vasárnap este jártam vissza) elkísért Nagybátonyba a kollégiumba egész éven át, hajnalban kelve.
Nyolc élet kevés lenne ezt megköszönnöm neki.
Azért is rendkívül hálás vagyok az Istennek, hogy azt megélhette, hogy 14 évesen bemerítkeztem és hívő gyülekezeti tag lettem.
A tenyerén hordott, és a házastársát annyira szerette, hogy az megható még ma is, ha rá gondolok.
Meg jött este (már ötven valahány éves volt) a munkából és össze-vissza ölelgette, csókolgatta Nagyit és azt mondta neki, "jóestét drága aranyos anyukám". Így köszöntve őt. És ez minden este így volt.
Ma így köszöntik egymást a házastársak esténként? Aligha... Mert stressz van, meg minden van és közben lassan elfelejtünk őszintén, lelkesen szeretni!
Mindenemet neki köszönhetem, a kitartásom, az emberségem, az igeismeretem, a gondolkodásomat.
Ő tanított meg szeretni.
Betegségét is méltósággal viselte és megkapta a ragyogó, csillogó, dicsőséges koronát, ezt hiszem, tudom, vallom.
Szerette az Istent is, mindennél jobban.
Ő életem vezérfonala.
A mosolygós NAGYAPA.
De kellenél most is nagyapa, vagy ahogy kicsi koromban hívtalak: TYAPJA.
De kellene, hogy megcirógass egy nehéz nap végén és erőt önts belém.
De kellene a bölcsességed, vagy a csendre, türelemre intésed, a tanácsod.
De kellene a megbocsájtásod, a szereteted, amikor valamiből változnom kellene, megtérni valamiből.
De kellene a mosolyod, a nézésed.
Azt se bánnám, ha semmit nem szólnál, csak ülnél középen köztünk, elég lenne a néma jelenléted.
De kellene a helyreigazításod, az önfejű, önző, indulatos, forrófejű énem leküzdéséhez.
De kellene a bátorításod, a hited, amikor megtorpanok, amikor nagy a teher a súly a vállamon.
De kellene a támaszod, amikor az emberi gyűlölet körbe vesz, amikor ellenem törnek.
De kellene az imád, amivel hordoztál nap, mint nap, mint kisunokádat, hiszen így hívtál még 16 éves koromban is.
De kellene a prédikációd, amivel utat mutattál.
De kellenél, hogy látnád, nem lettem tróger kocsmatöltelék, becsületlen gazember, sem ördögfajzat.
De jó lenne, ha látnád az örömeimet, és még inkább, hogy örömet szerezzek neked.
De jó lenne, ha látnád, hogy minden gyarlóságom ellenére, de Istenemre mondom igyekszem szolgálni a rám bízottakat, hogy szétosztom életem darabkáit a mások javára.
De jó lenne, ha látnád a rámbízott értelmi fogyatékkal élők mosolyát.
De jó lenne ha látnád a TÁRSAMAT, látnád milyen értékes hölgy ő, hogy kivel kívánom összekötni az életemet.
De jó lenne, ha tanácsot adnál ehhez is.
De jó lenne, ha láthatnád a dédunokáidat.
De jó lenne ha ölelhetnélek és vissza adnám mind azt a szeretetet és törődést amivel irányomba voltál.
Kicsit igazságtalan vagy Nagyapa, mert mire felfogtam, hogy milyen hálás vagyok neked és mire kezdhettem volna ebből valamit visszaadni, addigra meghaltál.
Nagyapa nagyon hiányzol.
Hálás vagyok az Istennek, hogy az unokád lehettem!
Ígérem úgy fogok élni, hogy én is kaphassak ragyogó koronát és találkozhassak Veled a Mennyekben.
Köszönöm Istenem, hogy Nagyim 85 évesen is köztünk lehet, neki is nagyon hiányzol Nagyapa.
Mindnyájunknak!
Köszönöm, hogy voltál nekem.
| | "Emlékezzetek meg a ti előljáróitokról, a kik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életök végére, kövessétek hitöket." Zsidókhoz írt levél 13,7. |
Istené a dicsőség!
Szepes Péter
