Lk 24, 13-35
Az emmausi tanítványok történeténél időzve még, nekem az alábbi hangsúlyos tanulsága van az igehirdetésnek. Közösségben kell lenni nekünk Krisztusban megváltott testvéreknek egymással, még ha csak ketten is (mint az emmausiak), mert az ilyen együttlétet meglátogatja Jézus, odaszegődve mellénk. Fontos elmélkedni Jézusról, magunkról, a küldetésünkről, mert ilyenkor tud Jézus minket helyre igazítani. Fontos vágyni Jézusra, arra, hogy az ő ügye győzzön. Az emmausiak még ezt nem látták át, de sóvárgott a szívük Jézus után, bár halottnak hitték még akkor is, nem számítottak a feltámadására. Tényleg igaz lehet az, hogy a kereszténység hitetlenségének lehet „egyfajta freudi tudatalatti elszólása”, hogy a templomaink tele vannak keresztekkel amin a Corpus (Krisztus halott teste) van, de alig van olyan ábrázolás, amin az üres sír, vagy a feltámadott Krisztus lenne rajta. Sokaknak Krisztus egy élő próféta volt, még ateistától is hallottam, hogy igen elhiszi, hogy Jézus élt, és zsidó volt, és egy kiváló rabbi volt, de kivégezték és azóta halott, mint bármely kivégzett próféta. Tehát Jézus a sírig Jézus, és aztán ott minden véget ért. Az újszövetség, maga Jézus, pedig arról beszél, hogy JÉZUS ÉL, és örökre győzött, ő feltámadott harmad napra és uralkodik. Az emmausi tanítványok, amikor ezt megtapasztalták, erre rájöttek, ugyan Jézussal már nem, de Jeruzsálembe vissza-menve a tanítványokkal, kis gyülekezettel megbeszélték, hogy mi is történt, azaz „láttuk az Urat”! Tehát a gyülekezetnek fontos szerepe van abban, hogy hitünk élményeit megbeszéljük, a találkozásunkat Jézussal átbeszéljük, és felpallérozódjunk arra, hogy a templomból, imaházból kimenve ezt a világ számára hirdessük, lankadatlanul. Ámen!
Szepes Péter
teológus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése