„Bement
a templomba, nekifogott és kiűzte az árusokat, és azt mondta nekik: Meg van
írva: az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek. És
tanított naponként a templomban. A papi fejedelmek pedig, és az írástudók, és a
nép vezető emberei, el akarták őt veszíteni. De nem tudták, mit cselekedjenek,
mert az egész nép csüggött rajta és hallgatott rá.”
(Lukács evangéliuma: 19, 45-48)
Akaratlanul is az jut
az eszembe, hogy „Az az indulat legyen benneteket, ami Jézus Krisztusban is
megvolt…” /Filippi 2, 5/ olvashatjuk a Krisztus Himnuszban Pál apostol szavait.
Ami az egyik legszebb megfogalmazás Jézus golgotai váltsághalálára. Felmerül a
kérdés: akkor most hogyan egyeztethető össze a két igerész, a fenti Lukácsi és
a Páli? Most akkor olyan Jézusi indulat legyen bennünk, mint amikor
felborogatta a pénzváltók asztalait, és kiabálva kötéllel kikergette a „rablókat
és latrokat”, vagy olyan, aki önmagát adta a bűnösökért a kereszten? Hogyan
kell egy hívő embernek, Jézus engedelmes követőjének, tanítványának viselkedni
adott helyzetekben, vagy egyáltalán?
Három, komoly kérdés
ez! Próbáljuk sorban megválaszolni őket. (igék, indulat, mi mit tegyünk?)
- Fontos leszögezni,
mind a két idézett igékben ugyan arról a Jézusról van szó. Jézus
önfeláldozásának egyik állomása volt a bevonulás Jeruzsálembe (hozsánna Dávid
Fiának…!) és a templom megtisztítása. Jézus mindent az emberek megmentéséért
tett, és megtanította nekünk, hogy van amikor a legtöbbet a kijózanításért, a
bűnökre való rámutatásért, nem szelíden és halkan tehetünk a legtöbbet, hanem
keményen és ellentmondást nem tűrően. Mert megengedhetetlen elnézni dolgokat.
Ha a templomi megtisztítás után, valamelyik „kiűzetett” elgondolkodott Jézus
szavain és tettén, akkor volt miért bőven magába szállnia, hogy mit is tett az
Isten házával, azaz Istennel. Mert a kettő nem választható el egymástól. Pont a
farizeusok és a vének, írástudók hangoztatták állandóan a mózesi törvényeket, a
zsidó hagyományokat és szabályokat, és még is pont ezzel mennek szembe, amikor
egy olyan kultikus, és nemzetileg is stratégiai helyet, mint a templom, hagyják
meggyalázni, de legalább is egy légtérben eltűrni a piaci árusítást, a
tisztátalanságot, a szertartással, a szenttel. Pont Jézus volt az, aki
kihangsúlyozta a Samáriai asszonynál, hogy eljön az idő, amikor nem
Jeruzsálemben, meg helyhez kötötten, hanem lélekben és igazságban fogják imádni
az Atyát. (János 4. rész) De a zsidó vezetők azt hirdették már évszázadok óta: a templom az Isten lakhelye! Akkor mibe nézték az Istent, ha latrok barlangjává
tették? Igen, semmibe! Jézus ezt nem tűrte el, ezt a hihetetlen KÉPMUTATÁST,
hogy egyszer a tórából olvasok fel és tanítok, utána pedig üzletelek a templomban,
erkölcstelen, tisztátalanul élőkkel, mert anyagi hasznom van belőle. Isten
igéjének is helye van ott, de a pénznek, business-nek is. Jézus undorodott
ettől, és ezért kergette szét őket, nagyon helyesen. Kérdezem: mi mire
használjuk templomainkat, imaházainkat? Milyen szívvel, lélekkel megyünk be
oda?
-A Krisztusi indulat.
Megüresítette magát, szolgai formát vett fel, lemondva isteni rangjáról, és nem
tekintve azt zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hogy minden bűnösön segítsen,
aztán meg kötélből font korbáccsal kiveri a bűnösöket, asztalokat borogatva a
templomból, jó mérgesen. Na akkor hogy is van ez? Meggyőződéssel vallom, hogy
ugyan arról az indulatról van szó! Ugyan abból a tiszta forrásból fakad, és
ugyan azt a célt szolgálja. Megmenteni a bűnöst és véget vetni az Isten gyalázásnak.
A legtöbbet azzal árthatunk Isten ügyének, ha eltűrünk dolgokat, bűnöket, és
azt hisszük, hogy a képmutatóan szelíd, alázatos stílussal, és bűnös viselkedések
megengedésével leszünk szimpatikusak, és meg akarunk felelni a bűnös embernek.
Kétségtelen, hogy a bűnöst (már csak magunkba nézve is, akik szintén bűnösök
vagyunk, de kegyelmet kaptunk) szeretni kell, és terheit enyhíteni, Jézus felé
terelgetni, és ezt nem lehet csak a Szentlélek vezetésével. Jézus szerintem
azért volt annyira kemény a templomban, mert a főpapok, farizeusok vezették
bele ebbe a bűnbe a népet, miközben Isten nevében prédikáltak, és a mércét ők
állították fel, és ez borzasztóan veszélyes, hiszen aki távolabb van Istentől,
az ezt helyesnek tartja és mivel a pap deklarálja ezt a viselkedést, úgy
gondolja, minden rendben van. A magyar népegyházak és egyéb irányzatoknál is
nagy hibának és elfajzott viselkedésnek, istentelenségnek tartom, hogy „szentesítve”
van a bűn, és elhitetik a néppel is, hogy az helyes és minden ok. Aztán az Imádság Házában alig imádkoznak.
-Mi mit tegyünk tehát?
Szüntelenül imádkozzunk, hogy Pált idézzem újra. Legyünk alázatosak is, mert nem
érdem szerint kaptunk kegyelmet, és Jézus a vérét adta a világ bűneiért. Tehát,
amit AZ ÁRTATLAN ÉS SZENT megtett, azt mi nem mocskolhatjuk be azzal, hogy
embereket megbélyegzünk, eltaszítunk és megutálunk! Viszont azt sem tehetjük
meg (ez a helyzettől függ), hogy asszisztálunk a bűnhöz és a bűnös embernek
akarunk megfelelni és nem Istennek. Amikor meggyalázzák Istent és az Ő szent
nevét, -ahogy Jézus idejében a templomi árusítással is ez történt meg- akkor
ott egy engedelmes, hívő ember csak egyet tehet, radikálisan fellép ez ellen
(kerül amibe kerül!) és nem tűri el, hanem felszámolja. Mert a „csontjainkba rekesztett
tűz” nem engedi, hogy máshogy cselekedjünk. Aztán ezt a képmutató álhívők,
egyházi vezetők, és a világ mivel díjazza? Az már egy másik kérdés. Bemerítő
János, Jézus esetében halállal díjazták, mindkettőjüknek az életébe került ez,
de Jézus esetében pont ez hozta el a mi megváltásunkat, Jánosnak pedig az
üdvösséget.
A mi üdvösségünk is
ezen múlik: meg maradunk-e tisztának és szentnek!
Szepes Péter
teológus
