Advent

Mónikám kérte, írjak neki lelki-táplálékot, örömmel megteszem.:

"Az advent szó jelentése „eljövetel”.  A latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami annyit tesz: „az Úr eljövetele”."
Olvashatjuk egyházi magyarázatokban.

Idén november 28-val vasárnappal megkezdődik az adventi időszak, ez Advent első vasárnapja.

"Ezért maga az Úr fog nektek jelt adni: Íme egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuelnek nevezik el."  (Ézsaiás könyve 7. r. 14. v.)

Immánuel jelentése: velünk az Isten!
Ezt a prófétai üzenetet, jövendölést Ézsaiás próféta, Jézus születése előtt kb. 700 évvel írta a Szentlélek által.
Nyilván teológiai ismereteimet is segítségül hívva még írhatnék több adatot erről, de ezt minden érdeklődő akár könyvekből, akár az internetről is elolvashatja, én arról szeretnék írni most, nekem mit jelent az Advent.
Először is azt, hogy Isten egy végtelenül szerető Úr, aki az embert/emberiséget azért teremtette, hogy legyen kiknek kimutatnia szeretetét, gondoskodását, szeretetének áradatát.
Óriási fájdalma volt a mi teremtő Istenünknek, ami az Édenkertben történt.
Az első emberpár és bennük minden ember, az Istennel való közösséget, az ezzel járó csodálatos áldásokat, testi/lelki tapasztalást inkább felcserélte a maga imádatára, a hiúságból fakadó uralkodni vágyásra, a tudás birtoklására, hallgatva a kígyóra (Sátánra). "Dehogy haltok meg." Mondja a kígyó Évának, Isten nem akarja, hogy tudjátok mi a jó és mi a rossz, magyarul félti hatalmát, pedig olyanok lehettek mint Isten. Évát nem kellet sokat győzködni, pedig a kert minden fájáról ehettek csak a jó és a rossz tudásának fájáról nem, mert akkor meghalnak, mondta neki nem oly rég még Isten. A kígyó ármánykodó érvelése, amit előbb írtam, viszont legyőzte ezt az isteni hangot, Éva után Ádámban is és az ember innetől akar a maga ura, istene, sőt a világ és mindenség istene is lenni. Innetől az ember azt hiszi tudja mi a jó és mi a rossz és így akart volna örökké élni, ezért döntött úgy Isten, hogy nem élhet az Édenben az ember örökké, hanem porból lett és azzá is fog válni, tehát meg kell halnia, testileg mindenképp.
Felcserélni az Istennel való mindennapos közösséget (hiszen az Édenben az emberpár az Úrral sétált vele volt közösségben, beszélt vele stb...) a bűn rabszolgaságára, az örök kárhozatra.
Az édenkert egy tragédia, ez az ember igazi tragédiája, hiszen innentől van az örök halál, és sajnos és ez a borzasztó sok emberen ma is ül ez az átok, hiszen az Édenkert átka miatt elkárhozik.
Miért? Mert aki Jézus Krisztust nem fogadja el személyes megváltójának és bűneit nem vallja meg neki, azokat nem bánja meg és nem kér rá bocsánatot, nem születik újjá, az elkárhozik, ez tény.
Ezzel elértünk az Advent és Karácsony igazi jelentőségéhez, csodájához és lényegéhez és elértünk ahhoz akitől van az ünnep: Jézus Krisztushoz, a megváltóhoz.
Mivel Isten, mint égi Atya szíve, én ezt alázattal, de kimerem jelenteni az Édenkertnél megszakadt és sebet kapott, hiszen akit szeretett, gondozott, az elhagyta és ellene fordult, megtagadta őt, az emberpár.
Ez a seb ellenben begyógyult volna és Istennek nem volt szüksége gyógyírre, mert ő maga a Gyógyító Úr.
Isten, az Atya azonban úgy gondolta, hogy mivel lehetetlen az Édentől kezdve az embernek vele igazi  közösségben lennie, mert a szakadék áthidalhatatlan, az ember nem tud vissza találni hozzá, erre képtelen, és méltatlan is, ráadásul nincs az az emberi "érdem", ami elfedezné azt a rettenetes Isten tagadást, ami az Édenben történt. Nincs az emberi igazság és jócselekedet és minden, ami elég lenne ahhoz, hogy Isten eltörölje az édeni bűnt.
Isten azonban SZERETI AZ EMBERT, A VILÁGOT, nem azért teremtette, hogy a pusztulás várjon rá/ránk.
Ezért egyetlen FIÁT Jézus Krisztust, -aki látva az Atya mérhetetlen fájdalmát a bűnös emberiség felett, elé állt és azt mondta: ATYÁM EZ ÍGY NEM MEHET TOVÁBB, ÉN FELÁLDOZOM MAGAM AZ EMBERÉRT, MERT SZERETEM ŐKET ÉN IS ÉS TÉGED IS ATYÁM, KÜLDJ EL ENGEM ÉS ÉN MEGVÁLTOM ŐKET, KIFIZETEM AZ ADÓSSÁGOT, VÉREM ÁRÁN FOGADD VISSZA ŐKET Ó ATYÁM- és FELÁLDOZTA!
Ezzel a golgotai KERESZT lett a híd a szakadék felett, ami elválaszt Istentől.
Ez az EGYETLEN út, ami az Atyához vezet.
Jézusban lett örökéletünk.
Karácsonykor született meg a Megváltó és kezdődött el a csodálatos üdvtörténet, mert általa lehet örökéletünk és üdvösségünk.
Már Mózes idejében várták ezt a Megváltót (Jézust) és sóvárogták megjelenését, ez következett be Karácsonykor.
Az egész ószövetség a Bibliában egy nagy Ádventi időszak, várva az Úrkrisztusra.
Minden Jézusra nézve teremtetett, miatta jött létre, már a világ teremtése előtt eltervezve volt, hogy Jézus megváltja a földet.
Most pedig várjuk második megjelenését, eljövetelét, amikor ítélni jön élőket és holtakat, magához véve az övéit.
Ma is kétféle ember él a földön a még édeni tagadó, és az újjászületett, megváltott ember, akié az örökélet és Krisztus gyermeke.
Te melyik csoportba tartozol? Ez a kérdés húsba vágó, az örök élet, vagy kárhozat múlik rajta!!!!!!!!!!!!
Ma még van lehetőség bűnt vallani és Isten elé állni, Jézusban a királyi korona megszerzésére.
Ne a halászléről, bármilyen finom is, ne az ételről-italról, a testiségről, az emberi élvezetről szóljon 2010. év adventje, Karácsonya, hanem a magunkba nézésről, a háláról, Jézus eljövetelének igazi, hű várásáról.
Isten, Jézusban: Karácsonykor magához ölelte végérvényesen, az egész világot!
Nekem ez az Advent ünnepe!

Dicsősség az Úrnak!

JÉZUS ÉL!


http://www.youtube.com/watch?v=OKuwTXp4byI


Szepes Péter

Ünnepeink 2010. decemberben

Intézményünk (Harmónia Rehabilitációs Intézet és Ápoló Gondozó Otthon, 2687 Bercel, Petőfi út 2.) ünnepei decemberben:


Mikulás ünnepség időpontjai:
2010. december 06. 13 óra -> II-III. gondozási egység (Kenderváros út 23.)
2010. december 06. 14 óra -> I. gondozási egység    (Petőfi út 2.)

Karácsonyi ünnepség időpontjai:
2010. december 20. 14 óra -> I. gondozási egység (Petőfi út 2.)
2010. december 22. 14 óra -> II-III. gondozási egység (Kenderváros út 23.)

Intézményi dolgozók részére évbúcsúztató ünnepség:
2010. december 30. 14 óra  (Petőfi út 2.)


Szepes Péter

Bokori Baptista Gyülekezet Missziótörténete

A Baptista Teológiai Akadémián 2000-ben a Gyülekezetem missziótörténetéből írtam és védtem meg a Szakdolgozatomat.

Íme ennek rövidített változata.:


Szepes Péter

A Bokori Baptista Gyülekezet története

1999-ben pályázatot hirdetett a Baptista Teológiai Alapítvány és a Baptista Teológiai Kutatóintézet egyháztörténeti tárgyú  tanulmányok elkészítésére. A zsűri értékelésének figyelembevételével a kuratórium Szepes Péter pályamunkáját elismeréssel és különdíjjal jutalmazta. Az alábbiakban közöljük a pályázati munka rövidített változatát.

A község rövid története

Bokor nagyon kicsi falu, százötven fős. Többek között ezért sok helyen nem is tudnak róla semmit, így baptista gyülekezetéről sem. Nincs nagyobb öröm számomra annál, hogy ezután több ember megtudhatja, micsoda óriási dolgokat vitt végbe Isten nagyszerű, alázatos, hűséges, hívő szolgáin keresztül, és azt, hogy a kis evangélikus falu egy része hogyan fogadta el az evangéliumot.

Bokor régóta létező falu, és mindig is szorgos, becsületes emberekből állt, akik végtelen egyszerűen, de tiszta, józan ésszel nevelték gyermekeiket az életben való helytállásra. A mai fiatalok többségének neveltetését elnézve ez igazán nagy erény volt. Nem mellékes, hogy a bokori ember mindig is nagyon vallásos volt, ami nem az igazi, de egy jó alap lehetett, amire a lelki munkások építhettek a misszió kezdetén.

Hiszem, hogy a misszió parazsa itt és máshol is újra lángra kap, és lesznek még olyan csodák, mint itt Bokoron voltak. Bízom abban, hogy akik elolvassák ezt az írást, bátorítást kapnak arra nézve, hogy újra fáradhatatlanul dolgozzanak Isten ügyéért. Engem is erre serkent a gyülekezet története, hiszen már az is csoda, hogy van története, ami Isten és a misszió dolgozó munkásainak érdeme. Atyánk ma is ugyanaz, mint régen, de a sikerhez kell az emberi oldal is, a mi szolgálatunk, hogy még sokan megláthassák őt! Erőt merítve Jézus Krisztustól és azon példamutató embertársaink szolgálatából, mint volt Barkóczi bácsi és a többiek.

Ha van település, melynek életét meghatározza földrajzi fekvése, akkor az Bokor.

A falu az Északi-Középhegység nyugati részén található a Cserhát hegyei között, gyönyörű természet veszi körül tájvédelmi körzetekkel, de ez nem segít gazdasági elmaradottságán. Mára az a tény, hogy az ipar messze van, a mezőgazdaság gyakorlatilag nem funkcionál, a tönk szélére sodorta Cserhát falvait, így Bokort is.

A falu környéke bőven el van látva termőföldekkel, melyeken a búza, árpa, kukorica viszonylag jól megterem, legelőkben is gazdag. A TSz-es időkben a falu szerényen megélt a földművelésből, egészen l990-ig, hiszen a termőföld a középkorban, a földbirtokosság és a TSz idején munkát adott. Már a TSz működése alatt is sokan a városokba, az ipar közelébe kényszerültek. A 90-es években pedig fölütötte fejét a munkanélküliség, a földművelés már nem biztosítja a megélhetést, az ipari szféra megtelt, és a faluból ingázóknak a közeli városokban nem igazán fizetik ki a drága buszbérletet. A falu népe mára reményvesztetté, idegessé, keményszívűvé vált. A falu jövőjének szinte egyetlen lehetősége a falusi turizmus kiépítése lehet, ugyanis Nógrád megye 7,3%-a tájvédelmi körzet, és a falut is ezek veszik körbe.

Bokor azzal, hogy északon helyezkedik el, és Budától, Egertől nem volt messze a török időkben, nem kerülhette el sorsát. Török kézre kerülve a török birodalom határmenti kis helyőrsége lehetett Bujákkal együtt, a hegyekkel körülbástyázott két kis falu, ami be is következett. Ez rövid úton vezetett a falu teljes elnéptelenedéséhez, amely lehetővé tette, hogy más nemzetiségű (tót) emberek kerüljenek ide, akik közé eljuthatott majd Barkóczi testvér, a tót igehirdető.

Így függ össze Bokor földrajzi fekvése, történelmével, ez pedig missziójával.

A község felekezeti összetétele

Először a kisebbekről, majd a nagyobbakról írok. A baptistákról most nem, hiszen ezek után róluk lesz szó.

Izraeliták

Az 1700-as évekből származó összeírásokban már említve van két zsidó lakos Bokoron, míg egy 1837-es adat szerint már 17 zsidó lakja. A XX. század elején szintén két izraelita vallású található itt. 1920-tól már nem laknak a faluban izraeliták. Semmilyen vallási tevékenységükről nincs adat, istentiszteleti helyük soha nem volt a községben. Valószínű, hogy a szomszéd községbe, a bujáki zsinagógába járhattak el.

Reformátusok

Az 1930-as évek elején az evangélikus egyházon belül konfliktushelyzet alakult ki a termőföld elosztása miatt. Ezért néhányan kiváltak onnan, és reformátusokká lettek, kik közül többen nemsokára el is költöztek a faluból.

Római katolikusok

Valószínű, hogy a községet létrejöttétől (1265-től) egészen a török pusztításig (1680-ig) katolikusok lakták.

Evangélikusok

A tótok 1693-as betelepülésével a falu újraalakulásakor az ágostai evangélikusok túlnyomó többségbe kerültek, de katolikusok is jöttek, és a mai napig itt élnek a faluban. Réges-régen a katolikusok is építettek templomot Bokoron, ami a török idők alatt elpusztult, azóta nincs katolikus temploma a falunak.

A misszió kezdete

Az 1920-as évek végén és a 30-as évek elején a közelebbi és távolabbi községekben már léteztek baptista gyülekezetek és lelkimunkások, mint Galgagután vagy Kutasón. Az 1930-as évben a faluba is eljutott néhány bizonyságtévő, akik csodálatos buzgósággal és valós élménnyel ébresztgették a falu népét, hogy a megszokott formaság helyett evangéliumi hitéletre térjenek.

Először közömbösen fogadták őket, de ez nem törte meg buzgóságukat, és hirdették továbbra is az evangéliumot.

A környék lelkimunkásai és Barkóczi Pál galgagutai lelkipásztor a faluba érkeznek

Az első lelkimunkások Bérről, Kutasóról jöttek Bokorra, hogy aztán kezdetét vegye a „bokori üdvtörténet”, melyben sokak újjászületése benne foglaltatik.

Bérről Balog József  és Mucska Mihály jöttek először, kik Kutasóra, az ottani testvérekhez tartva tértek be Bokoron (ami útba esett) a „bibliás asszony” hírében álló Urbancsok Mihálynéhoz. Itt szívből énekelték: „Keskeny útra lépjen mindaz, aki üdv után eped...”

Az áldott missziómunka tovább folytatódott, mert Kutasóról, a szomszéd faluból is érkeztek szolgálattevők, Kalmár Kálmán és Gyetvan János, valamint Szlobodnyik János.

Ezekre már felfigyeltek az emberek, és érdeklődve kezdték hallgatni az új tanítást. A kis evangélikus falu nagy lelki szomjjal figyelt az igékre, és látszott, hogy érdeklődésük mélyen őszinte.

1931-ben a legjobbkor érkezett Gyetvan János missziómunkással a tót faluba a tót gutai lelkipásztor, Barkóczi Pál.  

Az itt lévő asszonyokat nagyon megragadta a prédikátor igehirdetése, és hamar szívükbe fogadták őt, de nem csak ők, hanem a falu népének többsége is. Hamar híre szaladt ideérkezésének.

Az első érdeklődők

A kutasói testvérekhez, a Kalmár Kálmán házában lévő gyülekezetbe járt Barkóczi testvér. Ott jutott tudomására Gyetvan János testvértől, hogy Bokoron vannak igére szomjazó lelkek. Barkóczi Pál nem habozott, Gyetvan testvérrel örömmel jöttek az evangéliumot hirdetni, így kezdődött el a misszió a faluban.

1931-ben érkezett először Barkóczi testvér, és beszélt Jézus Krisztusról. Az egyik szomszéd asszony is ott volt, akit annyira megragadott az élettel teli igehirdetés, hogy azonnal elment a másik szomszédba barátnőjéhez, Dudás Jánosnéhoz. Invitálta őt, hogy menjen át vele hallgatni az ismeretlen papot. Dudás Jánosné viszont a következőket mondta:

– Nem megyek sehová, engem nem érdekel semmilyen idegen pap!

Mire Kucsikné:

– Gyere gyorsan, ez nem olyan ám, mint a mi papunk!

Dudás Jánosné vonakodva ugyan, de elment a hívott helyre, amiből az következett, hogy a két barátnő szívét örökre felkeltette az Úr Jézusról szóló tiszta bizonyságtétel.

Barkóczi Pál rendszeresen járt ezután a faluba, de még többet a szomszédos Kutasóra a kis gyülekezetbe. Ő hívta a bokori érdeklődőket is, hogy menjenek át vele az istentiszteletekre. Először kevesebben, majd egyre többen csatlakoztak hozzá, szomjazva az élet vizét.                          

Ezen érdeklődők között volt két fiatal leány, nevezetesen Dudás Mária (Dudás Jánosné leánya) és Vladár Teréz, akik akkor még tíz-tizenegy évesen, de tudatos lelkesedéssel voltak ott az érdeklődők között. Később véglegesen Jézus Krisztus követői lettek.

Házi istentiszteletek

Amikor már kezdett kirajzolódni a komoly érdeklődők személye és száma, gyülekezési helyet jelöltek meg Krátki Márton lakásánál. Időközben történt, hogy Maczkó Márton lakásában Molnár Bertalan szeminárista testvér hirdetett igét, kit nagyszámú hallgatóság vett körül, és az elvetett igemagvak később gazdag gyümölcsöt teremtek.

A Krátki Mártonéknál összejövő kis csoportot sok környező gyülekezet lelkimunkása látogatta meg, hiszen az ébredés híre eljutott messzire, és azonnal jöttek a biztatást adó szolgák. Nemegyszer 30–60 km-t gyalogoltak azért, hogy bátorítást adjanak a barátkozóknak. Így jöttek a bizonyságtévők, Galgagyörkről Nikodém Gyula, Galgagutáról Bartos István, Vácegresről Matus bácsi, Bujákról Pila Pál, Lucfalváról Grajzel Pál és egy szeminárista: Barabás János, aki Barkóczi testvért váltotta később a szolgálatban. Az érdeklődők gyülekezete először „A szeretet hatalmát áldom” című éneket tanulta meg, mely az ő lelküket, életüket is kezdte teljesen átformálni. A faluból mind többen jöttek, és jól érezték magukat, sőt az ige annyira megragadta, megérintette őket és a törekvőket, hogy az alkalom végén egyszerűen senki nem akart hazamenni, és kérdések özöne ömlött az igehirdetők felé. Csak azért mentek haza hajnali három óra tájban, mert másnap dolgozni kellett a határban. Ez így ment alkalomról alkalomra. Barkóczi Pál már rendszeresen látogatta a kis közösséget, és fáradhatatlanul hirdette az evangéliumot, ami  biztos megoldást kínál annak, aki szenved és zörget.

Amikor Barkóczi testvér nem jött, a kis közösség nem esett kétségbe, Dudás Jánosné olvasta fel az igéket, és egymás közt magyarázták azokat, majd együtt énekelték lelkes, hálás szívvel a már megtanult énekeket. Nem egy esetben amikor Barkóczi Pál eljött és prédikált, nem fértek el a szobában, és az udvaron állva hallgatták az igehirdetést!

Az első megtérők

A Barkóczi testvér által elmondott igehirdetésnek és a Szentlélek munkálkodásának eredménye csodás volt.     Az alkalmakon jelen lévők egymásra nézve bizonyos sejtelemmel szinte mind ki akarták mondani a szót: „én is, én is követem Jézus Krisztust!” Az öröm határtalan volt, hiszen a földkerekség legnagyobb csodája történt meg most már Bokoron is.

A megtérők a következők voltak: Dudás Jánosné, Kucsik Istvánné, Repka Jánosné, Osztroluczki István és Vladár János.

Terjed az örömhír

Miközben az érdeklődők száma növekedett, a közösségnek a helyiség kicsinysége miatt Krátki Mártonéktól el kellett költöznie, így a már felduzzadt csoportnak Kucsik Istvánné adott helyet.

Sajnos ennek a testvérnő hitetlen férje nem igazán örült, a gyülekezés helye ezért átkerült Vladár Jánosék portájára. Vladár János melléképületét, mely istálló volt, a kutasói evangélista, Gyetvan János kőműves alakította át imateremmé. A sátán késztetésének engedő falubeli emberek némelyike bekiáltott az istentiszteletre menő törekvőknek, hogy istállóba mennek imádkozni?! Barkóczi testvér erre a következőképpen reagált: „Csak nevessetek odakint, az Úr Jézus is istállóban született!”  Ettől kezdve rendszeresen tartottak Bokoron istentiszteleti alkalmakat, és kiterjedt evangéliumi misszió folyt, mely mind többeket ért el és ragadott meg.

A Vladár Jánoséknál lévő kis imaterem szomszédos volt a templommal, és a kántor úr azzal az indokkal, hogy a „baptisták” istentisztelete nagyon zajos, mert az énekeik lehetetlenné teszik az evangélikus alkalmak megtartását, kijárta, hogy a gyülekezés ne történhessen itt meg. Újból Kucsik Istvánnéékhoz költözött a kis közösség, és itt is maradt az imaház építéséig.

Az első megpróbáltatások

A bokori evangélikus gyülekezet nem elégítette ki a hívők igényeit, ezért Isten kegyelméből mind többen jártak a kis alakuló közösségbe. A Biblia térhódítását a sátán nem nézhette tétlenül, és komoly ellentéteket szított. Először gúnyolódásban, később pedig mérhetetlen gyűlöletben nyilvánult ez meg. A csendőröket nemegyszer hívták ki, akik alaptalanul hallgatták ki megalázó módon a híveket.

Az evangélikus elemi iskolában a kiszolgáltatott „kitért szülők” gyermekeinek sorsát is megkeserítették, amire majd részletesebben is ki fogok térni.

Egyik alkalommal Mihalik Mihályné házról házra járt, hogy hívogasson az istentiszteletre. Bekopogott a kántortanító Markovics Vilmos úrhoz is, aki durván utasította el: „Csak nem hallgattok nálamnál butábbakat?!” Erre Isten úgy válaszolt, hogy a későbbiekben keményen megalázta a kántor urat, mert ő igazságos!

A gyülekezet megalakulása

Az első bemerítés

A bokori érdeklődők kis csoportja az üldöztetések ellenére is Urát akarta követni, és a megtértek jelezték, szeretnék hitüket megpecsételni bibliai bemerítés által. Három év telt el, hogy Barkóczi testvér a faluba érkezett kísérőivel, és ezek az évek megérlelték az érdeklődők szívében a fontos döntést.

Erről az időről a szemtanúk szerint el lehet mondani az énekíróval: „Ezek dicső napok!”.

1934 elején már tíz komoly érdeklődő volt Bokoron, s ebből öten készültek a dicső hitvallásra. Számukra különösen nagy lépés a felnőttkeresztség gyakorlása, mert számolni kellett a rokonság és az egyházuk ellenállásával! Vállalni a gúnyt, a megvetést Jézus Krisztusért! De ők készültek a nagy napra, a bemerítkezés kedves napjára. El is érkezett a várva várt nap 1934. június 3-án. Az ünneplő sokaság a még törekvő Radván Mihály házánál jött össze, ahol az istentisztelet után szeretetvendégség volt. Ez után indult el az ünnepi menet a falun keresztül a zsidói (vácegresi) fúvószenekar kíséretében a bemerítés helyére, melyhez az érdeklődő falubeliek is csatlakoztak.

A felduzzasztott bucsinai patakban, szép evangéliumi éneklés és igei bizonyságtétel mellett kezdődött el a bemerítés. Természetesen a sátánnak és eszközeinek nem tetszett ez a gyönyörű ünnepély sem. Ennek következményeként közvetlenül a bemerítés előtt a sziráki járásbíróságról levél érkezett Barkóczi Pál lelkipásztorhoz, melyben megírták, hogy ha elvégzi a bemerítést, akkor annak rendkívül súlyos következményei lesznek.

A szemtanúk és az akkor bemerítkező id. özv. Dudás Jánosné elmondása alapján Barkóczi testvér a jelen lévő zsidói hívő férfiakkal együtt imádkozott, és bemerítette a boldog hitvallókat. Mi tudjuk, nem is tehetett mást!

Istennek hála, a bemerítés rendben zajlott le, a sok feszülten figyelő falubeli szeme láttára, kiknek különösen tetszett a fúvószenekar szolgálata. Az elmondott imák tehát meghallgattattak!

A gyülekezet létrejötte

Rendkívüli dolog az, ami itt akkor a faluban megtörténhetett, nem lehet mást tenni, mint Istennek szüntelenül hálát adni, és példaként követni elődeink hitét és bátorságát!

Miért írtam le most ezeket? Azért, mert 1934. június 3-án merítkezett be az öt alapító, és őket szinte azonnal követték a többiek!

Radván Mihály, Dudás János még mint komoly törekvők segédkeztek az első bemerítésen. Radván Mihály portáján látta vendégül az egybegyűlteket, Dudás János pedig a patak felduzzasztásában segédkezett. Hitvalló felesége közelében.

Mennyi múlik azon, ha valaki cselekedetekkel is kifejezi, hogy követi az Úr Jézust, és ezt látják mások is! Ugyanis a következő, azaz második bemerítésen, mely Pásztón, a Zagyva folyóban történt 1934. szeptember 9-én, már ott volt a segédkező két férfiú is.

Ezen az ünnepélyen is voltak más gyülekezetekből való hitvallók. A bemerítést Barkóczi Pál végezte, de jelen volt és igével szolgált Szabó András tahitótfalusi lelkipásztor is.

Az ünnepély fényét emelte a lucfalvai fúvószenekar áldott szolgálata.

A pásztói csendőrök is jelen voltak, hogy ha kell, azonnal közbeavatkozzanak, de Urunk csodái közül egyikbe sem avatkoztak közbe, hanem érdeklődéssel és felkavart érzelmekkel mentek el, kérdezgetve egymást az érdeklődőkkel együtt: „Vajon mi akar ez lenni?”

Azt pedig tudjuk, ha valaki az őszinte kérdésekig eljut, abból mindig lehet valami jó.

A harmadik bemerítés

A harmadik bemerítésre sem kellett sokat várni, hiszen amelyik faluban négy hónapon belül tíz hitvalló van, ott nem maradhat el az áldott folytatás sem! Ekkor már a bokori gyülekezet tíztagú, és több mint tíz komoly törekvője van.

Így érkezett el 1935. szeptember 8-án a harmadik bibliai keresztség ideje.

Sajnos ez sem történt könnyen, ugyanis az akkori bíró úr, Cserenyi István megtiltotta a bokori bucsinai patak elrekesztését, mondván, a marhák nem tudnak hol inni és delelni. A duzzasztást már előtte való nap el kellett volna kezdeni, hogy legyen elég víz a szertartáshoz, ezért ezt sok időnek találta a községi bíró. Erről a bemerítési helyről le kellett mondani.

De az Úr Jézus most is csodásan működött, mert a hitvallás nem maradt el! A helyzet úgy oldódott meg, hogy a már gyülekezeti tag Radván Mihály rétjén, ami a patak mentén feküdt, ástak egy medencét: Radván Mihály, Dudás János és Maczkó Márton ezt töltötték fel vízzel a patakból. A marhák így megmenekültek a szomjhaláltól. A hely szépségét a még zöldellő rét is fokozta. Tizenegy fehérruhás lépett a hullámsírba, hogy bűneit hátrahagyva támadhasson fel egy új életre!

Újfent Barkóczi Pál merítette alá a jelentkezőket, és a felsőpetényi fúvószenekar szolgált, mély nyomokat hagyva a szép énekekkel a jelenlévőkben.

Az ünnepély közben kisebb incidens is történt, hiszen a sátán tombolt az üdvözülendők láttán. Mihalik Mihály felmászva egy fűzfa tetejére, mikor a felesége lépett a hullámsírba, elkiáltotta gúnyosan magát: „Most ugrik a majom a vízbe!” A jelenlévők közül többen hangosan nevettek. Maros Mihályné pedig állapotos volt, ezért Barkóczi testvér lassan és óvatosan merítette alá, míg némelyek ezt látva megjegyezték: „Nézzétek, milyen bűnös, még a víz sem fogadja be őt!” Sőt férje, Maros Mihály azt a rágalmat terjesztette a faluban, hogy felesége azért jár a gyülekezetbe, mert bele van bolondulva Barkóczi Pál lelkipásztorba, akinek itt-tartózkodása idején még nem volt felesége.

Cserenyi István nem törődött bele, hogy engedélye nélkül történt meg az ünnepély, ezért Radvan Mihályt és Dudás Jánost a bemerítettekkel együtt a sziráki járásbíróságra citáltatta. Akik Jézus Krisztust megvallják a világ előtt, azokat Jézus Urunk megtartja, ez így történt Szirákon is. Nemhogy nem bántották a testvéreket, hanem még kedvezően szólottak felőlük mondván: „Sok ilyen emberre lenne szükség, mint ezek, akkor a bíróságnak nem lenne dolga.” A bírósági tisztviselő nem is mondhatott mást, hiszen a testvérekről ragyogott Krisztus fénye.

A felsőpetényi szolgálócsoporttal itt volt egy Laczkovszki János nevű tizennyolc éves ifjú, aki pont egy héttel előbb merítkezett be Vanyarcon, szintén Barkóczi Pál által. Egy költeményt mondott el e jeles alkalmon, az „Anyám akarta így” címűt, mellyel örökre megmaradt a bokoriak emlékezetében. Későbbi elnöki szolgálatával pedig az ország baptistái szívében.

Eme bemerítés is megmutatta az ügy végtelen komolyságát, de örömét is. Látványossága mellett nagyon merész és egyértelmű bizonyságtétel volt a csaknem teljesen kivonult falu előtt. Részünkre nem történelem ez csupán, hanem üdvtörténeti esemény, amely elhívás tekintetében azonos volt a Bibliában leírt tanítványok elhívásával. Kiválasztására nézve szintén nagyon bibliai, mert különböző korú, nemű és anyagiakkal rendelkező személyekről volt szó. Hitelessége örökkévaló, mert Jézus Krisztus vérével volt megpecsételve.

Akkor a faluban háromszáz lélek élt. Ebből már huszonegy bemerített baptista kiegészülve a törekvőkkel, hozzátartozókkal, gyermekekkel kitette a község 10%-át. Egyedül Istené legyen a dicsőség ezekért!

Most már a kis közösség mint Krisztus megváltott gyülekezete szolgálta Urát és a falu népét, csepegtetve a gyülekezetben lévő kisgyermekek szívébe is az evangéliumot.     Micsoda öröm, hogy máris kirajzolódtak a testvérek életében a tálentumok. A fiatalok ettől kezdve aktív szolgálói lettek a gyülekezetnek. A szolgálatok rendszeresek és elmaradhatatlanok voltak a kis gyülekezetben.             

A Bokori Baptista Gyülekezet újabb nagy eseményeihez érkeztünk.

Az építkezés előzményei

Az 1935-ös év egy újabb magasztos eseménysorozat kezdete a gyülekezet életében. Ekkor már huszonegy tag, több mint tíz látogató és a gyermekek alkotják a szent közösséget. A Kucsik Istvánnééknál lévő gyülekezet csak nehezen fért el a számára szűkös helyen.

A munka viszont nem állt meg, a lelki élet ment tovább.

Az 1935-ös év végén az Úr akaratát megértve, Radván Mihály és id. Dudás János kezdeményezte a gyülekezetben, hogy épüljön meg az imaház, mellyel a testvérek azonnal egyetértettek. Bátor elhatározás volt ez, mert létezett olyan hívő család, akiknek egy szobájuk és egy konyhájuk állt rendelkezésre és éltek benne tizenhárman. De Atyánknak tudjuk nem akadály a szolgák korlátozott lehetősége, és megáldja hitüket. Ez Bokoron sem történt másképp.

Az imaházépítés és annak jelentősége

1935 végén a gyülekezet elhatározta, hogy imaházat épít, melyet 1936 tavaszán tettek is követtek. A már Lucfalvához tartozó gyülekezet új lelkipásztorával fogott neki a szép, de nehéz munkának.

Az építés kivitelezése végett Lucfalva felé fordult a testvériség. Mucsina János kőműves vállalkozó mester ajánlotta fel segítségét arra, hogy vállalja az építkezés irányítását. Mellette még Szikora János, Bujtár Pál lucfalvai és Gyetván János, Kalmár Kálmán és Szlobodnyík János kutasói testvérek dolgoztak. Valamennyi testvér munkájának egy részét külön szeretet ajándékként adta az imaházépítésre.

A falubeliek sem késlekedtek, és segítségükkel jelentős részt vállaltak az imaház felépítésében. Nem utolsósorban a gyülekezet apraja-nagyja is részt vett a munkákban.

Amikor pedig anyagi problémák jelentkeztek, napi szükségleteiket is megvonták maguktól, és az oltárra tették, hogy az építkezés folyamatos legyen!

Az alapkő letételére ünnepélyes keretek között került sor. Jelen voltak: Barabás János lelkipásztor és Kirner A. Bertalan történész testvérek. A gyülekezet hálát adott a kezdésért, és erőt kért a teljes felépítésre. A lucfalvai énekkar a „Munkára fel, testvérek” c. éneket énekelte.

Az imaház építése már az előbb említett módon és személyekkel folytatódott.

Az ajtókat Urbán János testvér, az ablakokat Csordás Miklós evangélista, egyébként asztalos szakmabéli készítették. A testvérek az építkezés közben sokat énekelték: „Gyönyörű ruhában...” és a „Csak a gyávák nem látják meg a dicső szép koronát...” című énekeket.

Az imaház megnyitására 1936. október 25-én került sor. A kis gyülekezet megállapíthatta, hogy nem hiába dolgoztak, mert az Úr is építette eme hajlékot.

Az ünnepélyen jelen volt Baranyai Mihály országos titkár, Barabás János lelkipásztor és Kirner A. Bertalan történész. A lucfalvai fúvószenekar és énekkar tette még csodálatosabbá az ünnepséget. Hatalmas jelentősége volt annak, hogy a sokszor üldözött kis közösség kitörölhetetlenül létjogosultságot szerzett a faluban, képviselve a missziót. Nagy öröme volt akkor a gyülekezetnek, hogy birtokba vehette templomát, melyet Isten dicsőítésére emelt, ugyanakkor sok lélek üdvére és felüdülésére is.

Gyülekezeti élet

A gyülekezet vonzáskörzetébe ekkor már beletartozott húsz ember, így a felépült imaház mindig tele volt Isten jelenléte és csodálatos kegyelme folytán. Hat évvel azelőtt a faluban nem is tudtak a baptizmusról, az evangéliumról semmit. Ráadásul ellenségesen fogadták sokan – főleg a község vezető emberei – a missziózókat. 1936-ban az imaház az ige után vágyakozókkal volt tele, Atyánk munkálkodása, „tapintható” jelenléte áldásként hullott a résztvevőkre. A huszonegy taggal, gyermekekkel, törekvőkkel, érdeklődőkkel tarkított közösség létszáma kitette a hatvan főt. Az imaház pont ennyi férőhelyes, ezért mindig tele volt. Háromszáz lélekből álló faluban ez a szám a település 20%-át jelentette.

A misszió kezdetén igaz volt a falu egy részére az ige: „Ezek nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikaiak, teljes készséggel fogadták az igét, és napról napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok” (ApCsel l7,11). A gyülekezetnek három igehirdetője is volt: Barabás János lelkipásztor mellett  id. Dudás János, Radván Mihály és Maczkó Márton, de imaórát vezetett Osztroluczki István is.

A gyermekeket id. Dudás János tanította a vasárnapi iskolában, nagy öröm, hogy számosan voltak, és nem csak hívő szülők gyermekei. Gyurika János a tanyán szolgált Füle birtokosnál, és az ő négy gyermeke is járt vasárnapi iskolába.

A testvérek hetente három napon jártak össze. Szerdán este 18 órakor bibliaórára, pénteken este 18 órakor imaórára, és vasárnap reggel 9 órától imaórára, amin két leborulás volt, az elsőn mindenki halkan, a másodikon egyenként hangosan imádkoztak, és ezt követte az istentisztelet. Vasárnap délután 15 órakor és este 20 órai kezdettel jöttek össze istentiszteletre. Az esti összejövetelen voltak a szolgálatok: versek, énekek, bizonyságtételek. A vasárnapi iskola menete úgy zajlott, hogy az elején és a végén is minden gyermek imádkozott, majd az adott igerész minden versét más olvasta fel, a végén pedig valakinek össze kellett foglalni a tanultakat. Id. Dudás János testvér nagy türelemmel és hozzáértéssel végezte szolgálatát.

A pénztáros id. Dudás János lett, a gyülekezetvezető Radván Mihály, az elöljáró pedig Urbán János. A közösség óriási örömmel és lendülettel munkálkodott Urunk dicsőségére, eredményesen.

A testvérek látogatták egymást, és ezen házi beszélgetések mindig közös imádságokkal záródtak.

Énekkar megszerveződése

A népes gyülekezet ápolta a kapcsolatot Lucfalvával, ahol több zenekar és egy csodás énekkar is működött. Ezért a testvérek is úgy döntöttek, hogy szeretnének énekkari énekeket megtanulni, és ezzel is emeltebbé tenni az istentiszteleteket. A lucfalvai testvérek és a gyülekezetben megforduló teológusok készséges szolgálatai tették lehetővé a kis énekkar megalakulását. Egyikük volt Hetényi Pál lelkipásztor, ki egy héten át tanította áldozatosan a testvéreket. Vezetője a karvezetői tanfolyamot elvégzett Maczkó István lett, tagjai: Dudás Jánosné, Dudás János , Krátki Mária, Urbán Andrásné és Vladár Mihályné, valamint Urbán András, id. Maczkó Márton. Figyelemreméltó kezdeményezés volt.

A II. világháború idején

A Bokori Baptista Gyülekezet abban a kegyelemben részesült, hogy tagjai közül senkit sem soroztak be a frontra, így mindenki életben maradt és az ostrom ideje alatt sem sérült meg senki.

Az öröm viszont nem lehetett teljes, mert Mihalik Mihályné testvérnő egyik fia, Mihalik Lajos (aki nem lett baptista) hősi halált halt a Don-kanyarban. Mihalik Lajost 1942 nyarán sorozták be, és hathetes kiképzés után a 53/III. salgótarjáni zászlóalj kötelékében vitték ki a frontra. Róla tudni kell, hogy nagyon ellenezte a misszió kezdetén édesanyja bemerítését. Amikor pedig az evangélikus vezetőség emiatt a Mihalik családtól elvette az életet jelentő másfél holdas földet (ötgyermekes család volt), azt mondta anyjának: „Látja, mit tett, most már éhen pusztulunk!” Isten ekkor is igazolta gyermekét, mert rá egy napra egy Török nevezetű ember pont másfél holdas földet árult olcsón, és részleteiben is ki lehetett fizetni, így nem maradtak föld nélkül.

Mihalik Lajost édesanyja sokat kérte sírva, hogy legyen hívő, de ő azt mondta: „Nem és nem leszek hívő!” A Don-kanyarban szanitécként szolgált, az első vonalban szedte össze a sebesülteket. Nagyon megviselte őt ez, és utolsó levelében azt írta anyjának: „Édesanyám, imádkozzon értem, már én is imádkozom!” Huszonnégy évesen, 1942. szeptember 9-én hunyt el.

Krisztust képviselő fénysugár

A háború után, az újra megszépült imaház 1945 őszén megnyithatta kapuját a hálaadó ünnepély napján. Eme szép ünnepen nem csak az imaház helyreállításáért, hanem a véres háború befejezéséért is hálát adhatott Istenének a gyülekezet.

Az életről tanúskodó közösség újult erővel szolgálta Mesterét, hirdetve Jézus Krisztus bűnbocsátó kegyelmét a faluban. Az evangélium fáklyája lángolt, bevilágítva a sötétebb szívekbe is. A lelkipásztor nélkül maradt gyülekezetet a háború után, 1949-ig Békefi Pál rákoscsabai lelkipásztor látogatta, de többször szolgált Gyárfás Sándor vácegresi lelkipásztor és Herjeczki András teológus is Bokoron. Herjeczki Andrással jártak missziózni Terénybe. Herjeczki testvér a Terénybe vezető úton énekeket tanított a vele menő fiataloknak, úgy, hogy zengett az egész erdő! Pl. „Halld, ifjúság, te Krisztus tábora ...” című éneket mint egy indulót zengve! Herjeczki testvér temette el 1943. augusztusában Vladár János testvért, ki a telket adta az imaházépítéshez.   

Közben 1946-ban id. Grajzel János munkálkodása és Istenünk ereje által megalakult a nógrádmegyeri gyülekezet.

A lelkes gyülekezeti munka meghozta gyümölcsét. 1947 augusztusában a nógrádmegyeri patakban hitét megvallva merült alá a hullámsírba és támadt fel Ura szolgálatára Dudás János, kit Békefi Pál merített be a körzetből merítkezőkkel együtt. A hitvallókat a zenekar és a gyülekezet a főutcán végigvonulva kísérte a bemerítés helyére. A gyülekezeti szolgálatokba a falubeli fiatalokat is bevonták, bibliai csoportjeleneteket adtak elő közösen, szavalatokra, énekekre tanították meg őket, kik nagy örömmel vettek részt ezeken.

A kitelepülés

A bokori gyülekezet zavartalan működését és misszióját több tényező is gátolta ekkor. Az iparosítás miatt a kis falvak még jobban visszafejlődtek, az állam nem tartotta fontosnak támogatásukat. A fiataloknak pedig szembe kellett nézni a csábítás köntösébe bújtatott egyre erősödő ateizmussal. A legnagyobb károkat azonban az 1948-ban kezdődő kitelepítés okozta, mely 1950-ig tartott ezen a vidéken. Előzményei a következők voltak. 1945. április 5-én a cseh-szlovák kormány nyilvánosságra hozott Kassai Programja teljes mértékben megfosztotta állampolgárságuktól az ottani magyar kisebbséget, és célul tűzte ki eltávolításukat az országból. 1946-ban került sor a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény aláírására.  

A hamis propaganda mindenhová begyűrűzött, melynek lényege abból állt, hogy vár a szülőföld, vár a haza, ott jobb lesz. Vigyen mindenki egy 50 kg-os csomagot, és Csehszlovákiában majd mindent meg fog kapni: telket, házat, bútorokat, munkát. Sőt a Nógrád megyei tót testvéreknek azt is megígérték, hogy egy teljes üres falut kapnak, ott letelepedhetnek.

Hirdették az agitátorok, hogy Csehszlovákiában jobb az életszínvonal, és ott a biztos meggazdagodás vár mindenkire, hiszen a szülőföld hívogat.

Bokorról 1948 őszén az egyik elöljáró és felesége ment el. Négy taggal fogyatkozott meg a gyülekezet és négy-öt barátkozóval. Ők is Nagysallón telepedtek le. A gyülekezet huszonnégy tagúra csökkent.

A stabilizálódás időszaka

Atyánk viszont nem engedte, hogy az ördög tönkretegye a munkáját, és letekintett hűséges, maroknyi népére. Ennek eredménye lett, hogy a kitelepülés után, 1949. augusztus l0-én Nógrádmegyeren a patakban több hitvalló között merítkezett be ifj. Maczkó Márton, kit szintén Békefi Pál testvér merített alá. Ugyanezen év októberében pedig Maczkó István és Krátki Mária menyegzőjére került sor. Őket Berliner Hugó teológiai tanár testvér adta össze, igével Nikodém Lajos végzős teológus szolgált, aki 1949-ben többször is járt szolgálni a gyülekezetben.

A gyülekezet ettől kezdve látványosan már nem nőtt, hanem stabilizálódott.

1950-ben megszűnt a lucfalvai körzet, ezért Lucfalva, Nógrádmegyer, Pásztó, Mátraszőlős átkerült a hévízgyörki körzethez. A béri, bujáki, egyházasdengelegi, kutasói, püspökszilágyi, galgagyörki, legéndi, erdőkürti és a bokori gyülekezetekkel pedig megalakult a vanyarci körzet.

A körzet lelkipásztora a teológián 1949-ben végzett Nikodém Lajos lett, kit már ebben az évben meghívtak.

Nikodém testvér egy régi kerékpárral járta a körzetet, minden vasárnap felkeresve egy-egy állomást. Lehetőség szerint hétköznap is eljutott valamelyik gyülekezetbe. Az első kölcsönük az volt, hogy vettek egy motorkerékpárt. Nagy segítség volt ez, hiszen így könnyebben el lehetett jutni a testvérekhez.

A bokori gyülekezet Istenünk kegyelméből ekkor is megtartotta lelkiségét, sőt növekedett is abban. Munkáját az élénkség, a Jézus Krisztusban nyert öröm jellemezte. A közösség alkalmai, ünnepségei arról tanúskodtak, hogy szeretik az Úr házában való lakozást. A gyermekáldás növekedése újra lehetővé tette, hogy megkezdje működését a vasárnapi iskola (mivel az első vasárnapi iskolások felnőttek).

A nőtestvérek sem maradtak tétlen, tálentumaikat nem rejtve véka alá megalakították a szájharmonikás zenekart. A kis zenei együttesek működése alkalomról alkalomra gazdagította a gyülekezeti összejöveteleket.

Ebben az időszakban a bokori testvérek sokat jártak (főként a fiatalok) gyalog Tahiba! Nagyon szerettek oda menni, és nem érezték nyűgnek a sok fáradozást. Évekig abból éltek, amit ebben a kedves táborban nyertek az Úr Jézustól. Nikodém Lajos lelkipásztor a bujáki várnál nyaranként szabadtéri evangélizációkat rendezett, ahová vendég igehirdetőket hívott. Szolgált a körzet összevont zenekara is ott a természet gyönyörű templomában.

A szabadtéri konferenciák helye évről-évre az egyik vanyarci erdei tisztás volt. Nagy élményt jelentett Nikodém testvéréknek az, amikor az erdő megannyi szegletéből bukkantak elő bujáki, béri, erdőkürti, bokori testvérek.

1956 tavaszán Nikodém Lajos és családja az okányi körzet meghívását elfogadva, elbúcsúztak a vanyarci körzettől.

Az első, a gyülekezetben felnövő generáció

A vanyarci körzet Nikodém testvérék távozása után nem maradt sokáig lelkipásztor nélkül. 1957 nyarán végzett a teológián Bánkúti Gyula, kit ekkor meghívott a vanyarci körzet, és ő ezt el is fogadta. 1957 őszétől tehát Bánkúti testvér pásztorolta a bokori gyülekezetet.

Bánkúti Gyula testvér idejében a körzet hetven tagú volt, a bokori gyülekezet pedig húsz bemerített lelket számlált.

A hívő élet továbbra is lendületesen folyt. Ennek egyik jeleként a bokori vonósegyüttes csatlakozott a mátraszőlősi vonósokhoz, mely így már egy szolgáló csoportot alkotva tevékenykedett tovább.

A lucfalvai körzet megszűnése után is nagyon jó maradt a mátraszőlősi (sőt a lucfalvai) testvérekkel is a kapcsolat. Sokat jártak össze alkalmakra, ünnepélyekre, mindig látogatva egymást. Érthető módon, hiszen serdülő- és ifjúkorukban eltöltött sok közös, üdvös élmény felejthetetlenné vált, és a testvéri szálak nem szakadnak el sohasem, ez a szeretet az, ami örökre összetartja a lelkeket.

Bánkúti lelkipásztor testvér hamarosan kitűnt lelkes szolgálatával. Tevékenysége tele volt láthatóan nem csak fiatalos, de krisztusi hévvel is. Felkészültségével jelét adta, hogy képes összefogni a testvériséget, az eléggé szétszórt gyülekezetekkel rendelkező körzetet, állhatatosan kezelve a reábízottakat.

Bánkúti Gyula lelkipásztor és a gyülekezet hűséges, áldozatos szolgálatának meglett az eredménye. 1960. szeptember 4-én, tizenegy év után (eddig nőttek a gyermekek) újra volt bemerítkező a gyülekezetből.

A gyülekezeti alkalmak a megszokott rend szerint folytak tovább, kiegészülve a már említett összevont vonósokkal. A testvérek továbbra sem felejtették el nyaranta a Tahi tábort, és Bánkúti Gyulával eljártak oda újra és újra felüdülni.

Bánkúti testvér tisztelte elődeit, az első úttörő misszió-szolgálatot végzőket. Érdekelte a múlt, és nagyon nagy örömmel töltötte el, amikor az elbeszélésekből megláthatta, ahogy az evangélium lámpásai kigyúlhattak Bokoron is. Még ittléte alatt írta meg az összegyűjtött információkból: A bokori evangéliumi baptista misszió és imaházépítés története című jegyzetét 1961-ben.

Testvérünk áldott és szorgos szolgálatát 1964. április 14-én fejezte be a vanyarci körzetben.

A körzet újfent abban a kiváltságban részesült, hogy 1964 nyarától már szolgálatba is állt Káldy József lelkipásztor, aki ekkor költözött Pécelre, és innen kezelte a gyülekezeteket.

Káldy József  nagyon részletes, bő ismereteket tartalmazó igehirdetései sok erőt, bátorítást és helyreigazítást jelentettek a testvérek számára. Káldy testvér nagy áldozatokat hozott azért, hogy a körzetben, gyülekezetünkben szolgáljon. Hét közben a munkahelyén dolgozott, hétvégeken pedig mindig valamelyik gyülekezetben munkálkodott. Bokorra már szombaton megérkezett, és vasárnap délután indult haza. Hétfőn pedig várta a „civil” munka. Ennek is megvoltak az előnyei, mert így a testvérekkel sok lelki beszélgetést átélhetett, és közelről is megismerhette a hívő családok életét.

A misszió kezdetétől folyó erős üldöztetés, a kitelepülés és az urbanizáció előszele mind-mind a hanyatlás hírnökei voltak. Az 1966-os évben már érezni lehetett, fordulóponthoz érkezik a gyülekezet. Káldy testvér ekkor hagyta abba a körzet pásztorlását kétévi kedves emlékű szolgálat után.

A kommunizmus pedig bátortalanná tette az embereket. Félelmükben a pártvonalon való előrejutásukat nem akarták feladni Istenért, emiatt a kívülről való megtérés szinte lehetetlenné vált. A gyülekezetben felnövő gyerekeknek a helyi közösségben maradása jelentett volna nagyobb növekedést ekkor.

Az urbanizáció hatása

A hanyatlást az előző fejezetben felsorolt események elindították, és megkezdődött a gyülekezet lassú fogyása.          

Közben viszont újabb jelentős változások köszöntöttek a vanyarci körzetre és a bokori gyülekezetre. A galgagutai és a vanyarci körzet is csökkent létszám tekintetében – a kitelepülés és más okok miatt –, ezért a két körzetet 1966-ban összevonták. Az új körzet neve galgagutai körzet lett Galgaguta székhellyel. (Mai napig is az akkor létrehozott elrendezés szerint működik a körzet.)

1966 nyarán fejezte be a teológiai tanulmányait Láng Mátyás, kit a körzet testvérisége 100%-os támogatással, egységesen hívott meg. A testvériség Galgagután lelkipásztorlakást vásárolt a Kossuth úton (ma is ez a lelkipásztorlakás), melybe 1966. október 18-án költözött Láng testvér feleségével (szül.: Hetényi Ottilia) és örökbefogadott fiukkal, Leventével.

Az autóbusz-közlekedés nagyon rossz volt az állomások között, és Láng testvérnek még kerékpár sem állt rendelkezésére. Láng Mátyás lelkipásztor szolgálata rendkívüli erőt jelentett a gyülekezetnek, különösen igaz ez a családlátogatásaira. Láng testvér látta azt kitűnő érzékkel, a lélek által vezettetve, hogy ha a családok erősek, akkor a gyülekezet is azzá lesz. Ezért sok gondot és figyelmet fordított a lelki beszélgetésekre, és valóban a gyülekezet tartása megmaradt a világ csábítása ellenére. Nagy dolog volt ez!

A próbából azért most is jutott a testvéreknek, nehéz történések ezek, de Atyánk a fiait állandóan csiszolja, ugyanis azok a fiatalok hagyták el a közösséget, akik növelhették volna a gyülekezet erejét.

A gyülekezet így leszálló ágba került. Természetesen ezeket annak fényében írom le, hogy sohasem a létszám fontos, hanem a hívő élet minősége, de a gyülekezet ezen események miatt öregedni kezdett, ezért indulhatott el az apadás.

A súlyosan szívbeteg, áldott emlékű Láng néni egyre nehezebben tudott megbirkózni a Nógrádi dombokkal. Többek között ezért – 1970. november 1-jén az orgoványi testvérek meghívását elfogadva – mentek el a körzetből Láng testvérék.

Az itt eltöltött évekről Láng testvér így írt: „Mindamellett a ‘jó palócok, tót atyafiak’ között töltött időnk élményei nem szürkültek meg. Urunk áldja és őrizze meg őket az örök életre az Úr Jézus nevében!”

A gyülekezet Nemeshegyi Gyula lelkipásztor szolgálata idején

A lelkipásztorkérdés hamar megoldódott. A körzet Nemeshegyi Gyula fóti lelkipásztort hívta meg, ki örömmel fogadta el a meghívást. Nemeshegyi testvér 1970. november 15-től kezdte meg felejthetetlen szolgálatát.

Nemeshegyi Gyula testvér minden megjelenése, nyájas közeledése és szolgálata új erővel töltötte fel a gyülekezetet. Amikor Bokor volt a soros, azon a hétvégén már szombaton megérkezett kedves feleségével, és általában a rokon Urbánéknál szálltak meg, de aludtak más családoknál is. Miután megérkeztek és ettek, körbelátogatták a faluban a testvéreket, elbeszélgetve velük. Senkit soha nem hagytak ki, és bölcs, őszinte szavaikkal olyan légkört teremtettek a családi fészkekben, hogy mindenki érezhette az üdvösség ízét, az igaz krisztusi szeretetet.

A gyülekezetben is minden mozdulata Istent dicsőítette. Zenélni tanította több hangszeren az arra fogékony fiatalokat. A zeneműveket feldolgozta különböző hangszerekre, szólamokra, énekeket tanított, bizonyságot tett. A hozzá forduló fiataloknak második apjuk lett.

Mindenben gondjukat viselte, ügyeiket intézte. Előfordult, hogy ő kísérte el az általános iskolában végzett diákokat a középiskolába jelentkezni, felvételizni, az iskola tevékenységéről tájékozódni. Nagy segítség volt ez, hiszen a földművelő szülők nem voltak járatosak az ilyen ügyekben. Egyszerűen nem volt olyan dolog, amivel bizalommal ne lehetett volna hozzá fordulni. Áldott hitvese pedig a lelkipásztorcsalád szíve volt, bölcs, alázatos, aranyos stílusával, krisztusi indulattal kormányozta a rábízott gyermekeket.

A gyülekezeti rendet megváltoztatta azért, hogy a szomszéd faluban, Kutasón lévő testvérekkel a lehető legszorosabb legyen a kapcsolat.

Nemeshegyi testvér szolgálata olyan erőt, tartást és lelki útravalót adott, amit máig nem felejt a gyülekezet.

Nemeshegyi Gyula 1980-ban elérte a nyugdíjkorhatárt, november 2-án búcsúzott a körzettől.

Békefi Pál testvér szolgálata

1980-ban újra Békefi Pál nyugalmazott lelkipásztor lett a galgagutai körzet ügyintézője két évig. Az ekkor már hatvanhat éves, sok mindent átélt drága testvér példamutatóan, fiatalosan és jókedvűen igazgatta a bokori gyülekezetet. (Békefi testvér a negyvenes évek második felében már volt ügyintézője Bokornak.) A minden alkalommal megtanult lélekemelő énekek, az igei, mélyen szántó szolgálatok, a testvér sajátos, kedves és ragyogó humora olyan pluszt adtak a gyülekezetnek, ami mai napig is érződik.

Békefi Pál lelkipásztor testvér 1982-ben befejezte ügyintézői szolgálatát, mert a lelkipásztorkérdés megoldódni látszott.

Vas Ferenc testvér szolgálati időszaka

Az áldott és kedves emlékű Békefi testvér szolgálata után 1982 őszén Vas Ferenc lett körzetünk lelkipásztora. Vas testvér a medgyesegyházi körzetből jött közénk feleségével és két kisgyermekével.

Galgaguta, Vanyarc, Bér, Bokor, Kutasó, Mohora, Nógrádkövesd, Acsa, Erdőkürt mellett Szűgy és Szirák új állomáshelyek lettek egy-egy testvérrel, míg a bujáki pici gyülekezet már nem tartozott hozzánk. Szirákon dr. Somogyi Barnabás testvér fia lakott mint fogorvos, Szügyben pedig egy máshonnan odaköltözött néni élt. A körzetben e tájban is százhúsz körüli volt a taglétszám. Vas Ferenc lelkipásztor testvér könnyen illeszkedett bele a nógrádi mindennapokba. Személyében rendkívül szerény, szorgalmas, higgadt, szűkszavú és mindig békességre törekvő embert ismertünk meg. Alázatos, kedves, soha senkit még véletlenül sem megbántó felesége, ahol csak jelen volt, nyugalmat, igaz szeretetet sugárzott. 1984 nyarán egy nagyobb időszak után, július 1-jén Galgagután bemerítkezett Urbán testvérék legfiatalabb, azaz nyolcadik gyermeke is. Urbán Hajnalkát Vas Ferenc testvér merítette be.     

1986. október 26-án csodás ünnepre jött össze a gyülekezet. Imaházunk ötven éve történt megnyitását ünnepeltük. A körzet testvérisége mellett jelen voltak: Bánkúti Gyula, Békefi Pál, Láng Mátyás, Nemeshegyi Gyula és Vas Ferenc lelkipásztorok. A jeles alkalmon mindegyik pásztor felszólalt, és személyes élményeiket, bizonyságtételeiket mondták el. A gyülekezet ez alkalomra két tablót készített, melyen jól nyomon követhető az ötven év alatt megtett út. Az egyik tablón a felirat a következő: Emlékezzünk! A hívő élet nem működik emlékezés nélkül. „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr!” (5Móz 8,2a) – tanácsolja az ige. Az ötven év krónikáját Dudás János testvér állította össze és olvasta fel. A galgagutai ének- és zenekar áldott szolgálatában is gyönyörködhettünk.

Vas Ferenc testvér 1992 márciusában elfogadva a nyíregyházai körzet meghívását, tíz- évnyi kedves, alázatos szolgálat után  búcsúzott a galgagutai körzettől.

A ’90-es évektől napjainkig

1992-től kezdve gyülekezetünkben az ügyintéző lelkipásztorok egész sora váltotta egymást.

Az első ügyintéző Csuhai József szokolyai lelkipásztor lett. A szokolyai testvérek felkarolva bennünket két hálaadó ünnepélyen is szolgáltak köztünk, ének- és zenekarukkal együtt.

Az 1993/94-es tanévben a teológiáról Steiner József testvér végzett köztünk nagyon áldott szolgálatokat. Ugyanezt és ugyanígy tette a gyülekezetben az 1994/95-ös tanévben Marton Imre szentendrei teológus testvér is. Minden nagyobb ünnepen kapunk teológust is, volt már teológusnap is köztünk, mely nagyon megörvendeztetett bennünket.

Szeptember 1-jén pedig a körzet meghívását elfogadva Vadon Sándor elsőéves teológus jött közénk. A testvér Nagydobosról érkezett a galgagutai körzetbe feleségével és három kisgyermekével. Ő a bokori gyülekezet történetében a kilencedik lelkipásztor, és a hatodik, aki nálunk kezdi a pásztori szolgálatát. Mivel Vadon testvér úrvacsorát még nem oszthatott, ezért továbbra is Hargas testvér végezte ezt a szolgálatot.

Isten nagyságos kegyelmének és Vadon Sándor testvér hűséges szolgálatának eredményeként 1996 májusában Bérről már három bemerítkező is volt, kiket Lukács Gyula lelkipásztor merített be a Wesselényi utcai imaházban, Budapesten.

November 24-én presbiteri szolgálatra lett kirendelve Vadon testvér, kinek alázatos, tiszta hívő élete bizonyította, alkalmas presbiternek. Az ünnepi istentiszteleten Galgagután dr. Meláth Ferenc, a Diakónus Bizottság tagja hirdette az igét. Vadon Sándor testvér bizonyságtétele után dr. Meláth Ferenc, valamint Meláth Attila, Budapesti Missziókerület titkára és Egri Béla ügyintéző lelkipásztor imádkoztak a testvérért és rendelték ki a szolgálatra. Vadon testvér már minden szolgálatot végezhetett, ezért Hargas Gyula testvér kedves, mindig mély és őszinte szolgálata véget ért gyülekezetünkben. Négy éven át kezelte kis közösségünket. Hála érte Megváltónknak! Hargas testvér így emlékezik az itt eltöltött éveire: „Mindig meghatott és örömmel töltött el, hogy ebben a kis gyülekezetben minden vasárnap voltak szolgálatok, és szinte minden tag szolgált valamivel.”

A gyülekezet nem törődött bele abba, hogy egyre fogy, ezért embereket akart elérni.

1998 tavaszán budai gyülekezetből jövő testvérek és újra az osztálytársaim szolgáltak köztünk, majd újra Kovács Géza testvér evangélizációs alkalmakon. A meghívókkal minden portára bementünk hívogatva a falubelieket a gyülekezetbe. Jöttek is sokan, és hisszük, hogy egyszer ennek lesz eredménye!

Ez a kis gyülekezet ezt tűzte ki jövőbeli céljának. Ezért aktívan fogunk dolgozni, nem nézve az eredménytelenséget, reménykedve abban, hogy az ige nyitott ajtókra talál majd!

Engedelmes, alázatos, hűséges, isteni szeretettől fűtött munkásain keresztül Isten életre hívta a bokori gyülekezetet.  Aktív szolgáló életre kér a mi Urunk, arra, hogy tűzzel vigyük az örömet, fáradságot nem kímélve, hogy a tévelygő emberek életünk alapján Jézus Krisztuséi legyenek.

Dr. Somogyi Imre írta:

„Nekem azért a világért kell élnem, amelyért Krisztus meghalt.” Ahogy láttuk a nagy elődöktől, úgy kell tovább- adni az evangéliumot.

Nem az a feladatunk, hogy hátunkon telehordjuk a „sivár padokat”. De az már igen, hogy kivigyük a falak közül Krisztus szeretetét. Céllal vagyunk itt, küldetésünk van: a nagy misszióparancs.

A harmincas években azért lettek hívővé sokan, mert keresték a nyugalmat, a biztonságot, az örömet, és megtalálhatták. Megtalálhatták, mert útba lettek igazítva, a hívő szolgák szívében élő Krisztus mutatta az utat a kereszthez!

Ma is újra nagy a lelki sivárság. Látjuk, hogyan vezette elődeinket az Úr. Lépjünk, menjünk tehát, ujjongó szívvel zengjünk éneket, s biztos lesz, kinek szíve húrjain felcsendül a válasz, arcán könny pereg, ajkán rebegve: Krisztusom, enyém vagy!

„Föl tehát munkára, lelkesedéssel,

Töltse be életünk isteni láng,

Járjuk a földet a mennyei hírrel,

Vigaszra, békére vár a világ!”

(H. H. 309. 3. v.)

 ÁMEN!

 Szepes Péter

Szociális Munka Napja 2010.

Intézményünkben tegnap ünnepeltük a Szociális Munka Napját.
Szép ünnep volt.
Fejlesztő pedagógus kolléganőim jóvoltából 14 ellátottunk szívből jövő műsort adott fél órán át.
Vers, ének, mind elhangoztak.
Felolvasásra került az ünnep története, előzménye, gondolatok a jelenlegi helyzetről.
Varga Krisztina koordinációs tanácsnok asszony a Fenntartó Nógrád Megyei Önkormányzat képviseletében, igen átgondolt és erőt adó beszédet mondott.
Majd én mondtam el gondolataimat, hogy az igazi jutalom nekünk az, hogy az ellátottak segítésében, gondozásában Isten eszközei lehetünk, rajtunk keresztül mutatja meg szeretetét, mert kegyelmébe fogadta őket, az értelmi fogyatékkal élő vak embertársainkat.
Majd átadtuk Krisztinával együtt a netto 660.000 Ft pénz jutalmat 51 dolgozónak.
Ezután pezsgővel (Kertész Gábor helyi vállakozó jóvoltából) koccintottunk és pogácsát ettünk, melyet az Ellátó Szervezet konyhásai készítettek el számunkra.
Így ért véget kis ünnepségünk.

Szepes Péter
igazgató