Annak idején, szüleim gyerekkorában egy néptanító egy tanteremben vitt végig hat, később nyolc évfolyamot, vagy ha a felesége is tanító volt akkor ketten. Életformát, életstílust, szeretetet, a szülőfalu szeretetét, a templom szeretetét, az Istenhez való ragaszkodást, és a haza tiszteletét adták át a növendékeknek. A csibész gyerekekkel külön foglalkoztak és nem szegregálva, hanem integrálva, hogy úgy mondjam integráló szeretettel szerették bele az ilyent a többiek közösségébe. Ha nagyobb gond volt őszinte szívvel kereste fel a tanító a hajnaltól alkonyatig a földeken dolgozó egyszerű embereket és egy pohár bor, vagy friss tej mellett átbeszéltek mindent. Holnap is, meg mindennap egymás szemébe tudtak nézni. Nem csak a családlátogatásokból, hanem, a közös életvitelből, az összetartozó közösségből ismerték diákjaikat. Még az én időmben is két osztály volt egy tanteremben és hol kék azaz önálló óra volt, hol pedig piros azaz közvetlen óra volt. Szerettek a tanítóink/tanáraink minket és mi is őket. Én eleven gyermek voltam, de az hogy visszaszóljak a tanítónak, vagy megfenyegessem álmunkban sem jutott eszünkbe. S bizony egy-egy jól irányzott pofont is begyűjtöttünk és lám nem lett semmi bajunk tőle. Nem volt digitális tábla, projektor, gázkazán, meg napelem, de volt egy a terem végében duruzsoló egy szem kályha, amit mi tápláltunk, hogy ne aludjon ki, volt kréta, tábla, padok, székek, szekrények, meg szemléltető eszközök és ez a családias közösség embert faragott belőlünk, számítógépek, meg internet, mobilteló nélkül is. A tanáraink velünk foglalkoztak, s nem a kormánnyal. S még is még a múlt században Bokorról ketten is doktoráltak (!!!) dr. Keken András, dr. Maczkó Márton. Kutasóról, pedig az egyik kortársam lett, akivel együtt jártunk általános iskolába, EURÓPA HÍRŰ kémikus kutató, dr. Tapolcsányi Pál. Azt se feledem el, hogy a 2002-2010-ig regnáló kormányok olyan helyzetet teremtettek a kisfalusi iskolák számára, hogy sokat be kellett zárni, így az én iskolámat is Alsótoldon. Borzasztó időszak volt. Szóval visszatérve a néptanítókhoz. Nekik nem napi 6 órában volt fontos az iskolájuk, a gyerek, hanem köztük élve, minden időben. Mindenük a nevelés volt, az ismeretek átadása és nem ordibáltak a téren. Mondják a mai tanárok, hogy már nem olyanok a gyerekek mint régen. Szerintem meg már a tanítók/tanárok sem!!! Tisztelet a kivételnek!
Szepes Péter
